1962-ben Dienes András irodalomtörténész elindult vonattal az MTA üdülőjébe, hogy befejezze, letisztázza az elmúlt években elvégzett kutatásait. A Radnóti-gyilkosság körülményeit vizsgálta. Mire a vonata befutott az állomásra, a kéziratának nyoma veszett. Ellopták? Elveszett? Nem lehet tudni. A kutató pár nap múlva tragikus hirtelenséggel elhunyt, a Radnóti-titkot magával vitte a sírba. Mi lehetett a rejtély, amire rájött Dienes?
Erről szól a 444 új kiadványa, a NEM TUDHATOD, aminek egy példányát mi is ott hagytuk egy Budapestről kifutó járaton. A könyvben üzenetet hagytunk az esetleges megtalálónak. Reméljük, ennek nem vész örökre nyoma. Aki rábukkan, olvassa el, és írjon nekünk: acsd@444.hu.
Nem biztos, hogy a gojoknak volt útban. Igazi, tiszta szívű, magyar költő volt. Maga fogalmazta meg hovatartozását és a véleményét rólatok:
„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is. […]”