Tortúra 65Tortúra 65 az én évzáró rituálém – avagy „Now We Are Free”
Dóczé Iván írása:
Sokan vagyunk vele úgy, hogy év végén megállunk és átgondoljuk az elmúlt év eseményeit, hogy aztán arra építkezve egy új évet kezdhessünk. Számomra ez a rituálé 26 éve majdnem minden évben a Tortúra.
„Acélváros” szülöttjeként Eger mindig a túloldal volt, a Bükk-hegység túloldala, ahol Miskolc a hűvös északkeleti és Eger a meleg délnyugati. Ez már érzelemvilágában is sajátos légkörrel ruházza fel a Bükköt. A Bükk egyfajta szimbolikája az útnak, amelyen a kezdet és a vég között félúton a Bükk-fennsík terül el, ami a varázslatos időtlenség érzésével ajándékoz meg, ahova feljutni és onnan eljönni is nehéz.
Minden évben alaposan felkészülve és izgatottan üldögélünk kora reggel, sötétben a csuklós busz párás ablaka mögött a Búza-tértől Tapolcáig. Ordít rólunk, hogy egy helyre megyünk. Még 30 perc, rituális készülődés Tapolcán a rajtban: átöltözés futóruhába, a frissen mosott ruhák gondos eligazítása, befelé fordulás, közben a jól ismert arcok üdvözlése, hiszen kereszteztük már egymás útját az életben megannyiszor, ha máshol nem, akkor legalább itt egy évben egyszer. Még elhangzik néhány poén, aztán begyűröm a rajtlapot a zsebembe. A lovak már nagyon izgatottak, a pulzuson látszik az izgalom, majd csippan a start az órán, a lovak kiszabadulnak – bár ez nem verseny, de magamnak mégis egy megmérettetés, hogy megy-e úgy, mint tavaly – és a rajt nyüzsgő zaját pillanatok alatt átveszi a Nagykőmázsára vezető út sunyin emelkedő aszfaltján suhanó kollégák sajátos hangja a reggeli csendben. Az erdő még alszik, a bánya emelkedőjén az utóbbi években ádáz küzdelem zajlik, már az itt is tetten érhető: a globális elsarosodás korszakát éljük. Bükkszenten már ébred a falu, szólnak a láncfűrészek, disznóvágás nyomai ráfagyva a meredek utcára, a kocsma mellett biciklik sorakoznak, egyformácska nénikék szellemként járják az utcákat. Ez a képsor pár perc alatt lefut előttem, hiszen csak átutazóban vagyok itt. Még sok a túrázó, de Sugaróra érve már elfogy a nyom előttem. Volt olyan év, amikor a Kecskeláb-rétre érve combig érő hóban tapostuk a nyomot, miközben messze letértünk az útról. Akkoriban még térképünk sem volt, nemhogy GPS. A haladást sem futásnak sem gyaloglásnak nem lehetett nevezni, inkább úszni próbáltunk. 26 év alatt mindenféle útviszonyban volt részem, de ez gyakran egy út alatt is megtörténik. A deres mínusz tíztől, amikor a térd szétfagy, a napozós rövidujjasig és a jégkorcsolyásokat is megszégyenítő piruettekig, amik 50km után feszegetik a lemerevedett izmok szakítószilárdságát. És jön a már csak nevében síház, ami a kedvenc frissítőpontom drága barátaimmal. Szia Tomika! Hogy vagyunk? Lélekfelszabadító mosoly, viccelődés. Itt van minden, mi szem szájnak ingere. A tökéletes hangulatú és professzionális frissítés. Pont azt kapod, amire szükséged van. Az élmény ott közös, együtt éljük meg a pillanatot, a találkozást, az együtt töltött perceket és az útra kelést. Még egy csók a családnak és meleg szlovákos teával átmelegített gyomorral, kézben a vajas kenyérrel újra ropog a hó a lábam alatt. Szinte elemi erővel átfutva az elképesztően megérintő Nagy-mezőn. Ez a sík szakasz, ami se előtte, se utána, de azt kiélvezem a napsütésben és tökéletes flow-ban.
Hamarosan Bánkút és a Madonna. Itt veszem csak észre, hogy a fejem kiürült, már nem zsong a problémáktól, aktuálisan foglalkoztató dolgoktól. Nincs már benne gondolat, kifogyott a gondolkozni való, üresség van csak, a semmi. Egybeolvadni látszik a múlt, a jelen és jövő egyetlen végtelen pillanattá. Ez az állapot Tar-kőn minden értelemben csúcspontjára ér.
Miért Tar-kő a csúcspontja a túrának számomra? Egyrészt, mert az a legmagasabb pontja a túrának, ami nagyjából félúton van, és addig lényegében, ahogy a nap is, úgy mi is felfelé megyünk, majd onnan már lefelé. Legalább százszor álltam már ott, de a Tortúrán ott állni, az egészen más. Azt mondják, ép testben ép lélek. Egy fitt test és egy fáradt lélek indul reggel útnak és egy fitt lélek és fáradt test ér célba délután. Valahol félúton – itt Tar-kőn- mindkettő tökéletesen egymásra talál, és ez a flow az, amiért ide jövök újra és újra. De a kiéhezve várt katartikus rész még hátra van…
Tökéletes csend Tar-kőn, hátam mögött a múlt, amiből már nem látszik semmi, hiszen a kilátás csak előre, a jövőbe mutat. Minden előttem, a pillanat örökkévalósága megérint, mély pillantással fényképezem a látványt és már indul is a fantasztikus lejtő, a második szakasz. Újra felpörögnek a gondolatok, fut az évértékelő program az agyamban, mi minden történt, mennyi fejlődés, élmény. És mindezért mély hálaérzés. Összegzés, elégedettségérzés, közben érezhetően melegszik az idő a csúcsról lefelé jövet. Fáradtság még nincs és a lejtőn csak a térdemre koncentrálok, kidőlt fákon átugrálva a Déli-Bükkre jellemző tölgyesbe érve hátam mögött a bükki kövek figyelő tekintete, mintha üzenné, hogy biztonságban vagyok az utamon. Ha egy ilyen háttér nem növeli az Univerzumba és magunkba vetett bizalmat az egekbe, akkor semmi.
Jön a Hereg-rét és az aszfalt civilizációs kijózanító hatása, ami azonnal visszalök a materiális világba. Az aszfalt kanyarog, de hol van már Tamás-kút? Az autóknak fél perc, lassúnak érzem magam, mintha állnék, pedig eddig suhantak mellettem a fák, nem értem. Kívülállónak érzem magam, mint autóútra tévedt őz. Nem érzem magam otthon. A művilág lakói fura büdös és zajos dobozokból bambán bámulnak kifelé és a szemkontaktusban semmi kapcsolódást nem látok. Az agyhullámaink nem találkoznak. Szánalmasnak és sivárnak tűnik a civilizációs élet, ami csak úgy rohan el mellettem. Ugyanazon az úton megyünk, de nekik fél perc alatt véget ér, nekem 5 percig tart. Ezt élvezem, de nagyon. Időt kapok, még egy kis időt. Ez nekem a lelassulás, pedig futok és még csak nem is lassan.
Újra tea és zsíros kenyér a kézbe, majd jön a meredély és egy kis szenvedés után újra visszatérés a természetbe. Innentől megindul a küzdelem. Hamarosan nyoma sincs már a fittségnek, csak szenvedés, hullámvasút, egyszer fenn egyszer lenn, minden erdőrészlet már egyforma, a nap már lefelé jár, újra hűl a levegő. Az erdő ködös, párás, és a testem ezt már nem akarja, a lelki erőt meg valahol a Bükk-fennsíkon hagytam, nem jött le velem az utolsó 15km-re. Irgalmatlan nehéz tartani a tempót, minden lépés szenvedés és fájdalom. Nincs már kérdés a fejemben, minden elégett és lemerült.
Állítólag az ember 4 dologból áll. Test, Lélek, Értelem, Érzelem. Na, itt már mindegyik az üzeni, hogy kimerült. De akkor hogyan tovább? Mi hajt előre, amikor nincs már erő, kérdezem én? Nem igaz, hogy semmiből lesz energia. Mert hiszen itt már semmim sincs. Hol a megoldása az egyenletnek? Évek alatt rájöttem, hogy a semmiben van a legtöbb energia. Amikor már úgy érzem vége és ennyi volt mára és marad a séta, akkor előveszem a technikát és erre az alkalomra előre összeállított zenéimet kezdem el hallgatni. Ez egy felfoghatatlan mértékű, elementáris erejű érzelmi lökést ad, amivel megnyílnak az energiák a semmiből, a természetből. Az érzelmeken keresztül elönti az energia először a lelkem majd a testem, és akkor már az agyam is tudja, hogy itt van ám a felmentő sereg. Eláraszt a végtelen energia, megszűnik a fájdalom és szenvedés, olyan energia ömlik rám, amitől folyamatos sírás és remegés fog el egészen a célig. Innentől a befagyott kő is kifordul a cipőm alól az Eged-hegyre felfelé. Ordítani van kedvem. Csak energia flow van, ami az Univerzumból a talaj és a lában közötti két centire összpontosul. A száguldás megállíthatatlan. Fel sem fogom és már jön az Eged-hegy, de előtte szó szerint be kell dőlni a kanyarban, hogy be tudjam venni. Szőlőtőkék és távolban már Eger, a túlsó világ vár. Tart az energia, és nem kicsit. Egy gyors letérdelés és hálaadás az aszfalra kiérve az Eger táblánál. Innentől már csak a gondolat nélküli energia, lendület, elszánt arc, fókusz a vasúti átkelő messziről már látható villogó fényére, ami szünet nélkül diktálja a tempót. Le a szűk utcákon, Minaret, turisták émelyítően zavaró parfüm illatát érzem, hiszen a tiszta hegyi levegő kiélesítette az érzékszervemet. Jobbra, aztán balra, patak, adventi forgatag, díszek, csillogás, a Dobó-tér hangulata, mintha díszlet lenne a célba érkezéshez. A városi arcok idegenként bámulnak rám. Hová rohan elszántan, sárosan, fáradtan itt a Dobó téren ez az ember? Hová ez a rohanás? A fáradságtól az idő többnek hat és felértékelődik. Nem értik, látszik, hogy nem tudják, hova tenni, de én ekkor már mosolygok és jó kedvem van, hiszen igen, pont erre a visszaigazolásra vártam. Jó helyen vagyok ott ahol vagyok és úgy ahogy vagyok.
Még egy hajrá és cél. Fülembe szól a Gladiátor „Now We Are Free” száma, amibe a teljes 65km belesűrűsödik. Tökéletes a pillanat. Nyílik az ajtó, óra csippan, számláló megáll. Hah, megnyugtatóan veszem tudomásul, hogy az évek ugyan telnek, de az Univerzium megint velem volt. De már itt a feleségem, akinek 26 éve köszönöm a fogadtatást és támogatást, hiszen a családba visszaérkezéssel lesz tökéletes az élmény. Köszönöm! Pecsét, frissítés, fáradságérzés még nincs, adrenalin még dolgozik, gyors zuhany a még tiszta, száraz öltözőben, ahová sajnálok bemenni ilyen sárosan. Pikk-pakk összepakolás. Hihetetlenül fel vagyok töltődve. A testem fáradt, de jól esik, érzem, hogy élek. A környezet már más, de élvezem az életet.
Korábban a jutalom az Egerszalók-dagonyában fürdés volt, amíg volt, aztán a Török-fürdő lett. Most megadom a testnek, amit elvettem. Jöhet a termál víz, borvacsora, a pihentető alvás. Az élmény csupán egyetlen nap volt, de az életemben ezek a napok maghatározó horgonypontként szolgálnak.
Köszönet a szervezőknek, akik töretlenül biztosítják a Tortúra élményt, a feleségemnek, aki mindig a célban vár, gyerekeimnek, akik értik, hogy Apa akkor tud adni, ha neki is van, barátaimnak a lelkesítésért, túratársaimnak, hogy mindezt együtt éljük meg. Ígérem az itt szerezett energiát nemcsak önző célokra, hanem rátok is fordítom.
Találkozunk 2024-ben! Éld át a Tortúrát és hozd ki magadból a maximumot és még annál is többet és akkor megtörténik a csoda, amire mindannyiunknak nagy szüksége van!