A budai várnegyedben lakó Nemeskéri-Kiss Sándor (1884-1954) császári-királyi kamarás, nagybirtokos és volt többszörös nagykövet aznap a következőket írta naplójába:
„Derűs, száraz, nagyon hideg egész nap. Ébresztőül olyan ágyúdörgés, mint eddig még nem volt: karácsony tiszteletére. Mise – ágyúszótól és ismételt szirénabúgástól kísérve. Magyaróvárról megrendeltem gazdasági oklevelem másolatát – hátha szükségem lesz rá, mert egy további földreformot szinte elkerülhetetlennek látok [kézzel utólag beszúrva: jól sejtettem], mire vége lesz ennek az istenverte háborúnak.
Gyerekek ebédre nálunk, ünnepi étrend: gulyásleves és mákos metélt. Utána a háziasszonyunk Olga néni jön le, jaj de soványka lett szegény. Egyedül sétáltam a bástyán mert a többiek nagyon fáztak. Midőn a Hadimúzeum előtt voltam, közel tőlem becsapott egy jókora ágyúlövedék a múzeum alatti vároldal házainak egyikébe. Igen nagy dörrenés, gerendák-téglák-cserepek repültek. A sétáló közönség meglehetősen egykedvűen vette, kezdik már megszokni az ilyesmit, ami mások bőrére megy.
Haza, karácsonyfát díszíteni. Darabka feketefenyő, köcsögbe dugva, rajta néhány gyertya és amerikai bombázók által ledobált sztaniol-szálak, angyalhajként. Szóval az USA is hozzájárult karácsonyunkhoz.”
Kovalovszky Miklós (1910-1997) nyelvész, irodalomtörténész, filológus, a második világháború éveiben a budapesti gyakorló kereskedelmi iskola tanára volt. 1944 tavaszáig Pestszentlőrincen lakott. 1944 karácsonyán élelmet szerezni indult Vecsés felé. Barátjával aznap délelőtt 10 óra körül ért Kispest-Szemeretelepre. Naplójában így emlékezik.
„Már messziről látjuk a villanyoszlopon függő egyik holttestet. A vasúti átjárónál szintén [magyar] csendőr áll, mellette két SS, jóformán gyerekek. Mire kíváncsiak? Kérdezi a fiatal csendőr támadón. Az egyik német vörösesszőke, disznóképű fiú is megszólal magyarul: „Igazoltassa őket!“ Társa egy sovány pattanásos fiú szintén magyarul hepciáskodik: „Aki civil, az mind gyanús.“ Mutatjuk az engedélyt, nem elég. „Kik maguk, mi a beosztásuk?“ Janu mondja, hogy pékmester, itt lakik Szemerén, s hallotta, hogy tegnap kivégeztek három ottani embert, ismerte őket, hát erre jöttünk. Az esetre terelődik a szó. A két sváb fiú büszke elégtétellel mutat a holttestek felé: így jár, aki ellenük mer támadni. A két lelőtt német szintén „magyar fiú“ volt. A tettest nem találták meg, végigrazziázták hát az egész Szemere-telepet, és összefogtak mindenkit akit ott találtak. A parancsnokságon igazoltatták, kivallatták a társaságot. Nagy nehezen elengedték őket, három kivételével, akinek nem volt semmiféle igazolványa. A három embert bevitték a repülőtér összebombázott épületébe, beküldték őket egy szobába, s hátulról agyonlőtték őket. A holttesteket lábuknál fogva felakasztották. Egyikük a villanyoszlopon függ, a másik a reptér kerítésén, a harmadik holttestet már elvitték. A hullák olyanok tehetetlen mozdulatlanságukban, mint valami rongybabák. Kabátjuk kifordulva eltakarja fejüket. zsebeiket bizonyára kifosztották hóhéraik. Szerencsétlen áldozatok, mindkettőnek kisgyereke van. Jani megdöbbenve nézi őket: ő tudja, hogy véletlenül és ártatlanul kerültek gyanúba. A vörös sváb gyerek úgy hallotta, hogy a sánta nagy kommunista volt. Jani tiltakozva védi: gazdag kereskedő volt, derék ember, hogy lehetett volna kommunista? A két német vállat von. Mit nekik egy emberélet? Aki a razzián nem állt meg az első szóra, belelőttek.“
Megkezdődött a leköltözés a pincébe
A Hermann Ottó út 47. számú házban lakó Precz Mária ezt írta naplójába:
“Nyomott, ködös idő. Délután már erőteljesen lőnek. A sötétben látni a lövedékek fényeit. Velünk szemben a Svábhegyen a Mese utca vonalában égnek a házak. Az Attila út 133-ból telefonál egy bérlő, hogy egy akna robbant a második emeleti lakásában és apa azonal csináljon valamit (apám a bérház gondnoka). A lövöldözés egyre erősebb, apa úgy gondolja, hogy jobb lesz levinni a már feldíszített fát a pincébe és inkább ott ünnepeljünk. Levittük az ajándékokat is és a kazán előtt állítottuk fel a karácsonyfát. A fa cipelése során a legszebb karácsonyfadíszek széttörtek. A vacsorát (hal) még fenn a lakásban fogyasztottuk el (A redőnyöket leeresztettük és a függönyöket is behúztuk). A pincében aludtunk, a légóhelységben. Mindenkinek volt hálóhelye és mindenki becsomagolt egy koffernyit a legfontosabb dolgaiból.”
Ugyanerre a délutánra az ekkor 10 éves, és a Hűvösvölgyi út 10/b alatt lakó Ruszti György így emlékezett vissza
„Ebéd után a karácsonyfát együtt díszítettük fel, de az ajándékok elhelyezésénél én már nem lehettem ott. Édesapám úgy két óra körül átvitt a remíz túloldalára a Budakeszi útra, ahol az ún. ’Nagybéla’ cukrászda volt. (Később Ságvári cukrászda, innen szaladt ki Ságvári Endre amikor lelőtték). A kocsiszínbe bekanyarodó villamosvágányok között a Budakeszi úton csövével kifelé néző páncéltörő ágyú állt, magyar kiszolgálókkal, de német tiszt vezényletével. Megvettük az édességeket, indultunk haza, amikor a német tiszt ránk kiabált németül, hogy azonnal tűnjünk el. Apám beszélte a németet, kérdezte is hogy miért, választ azonban az egyik magyar adta meg, hogy ‚jönnek az oroszok‘. (…) Készültünk tehát a szentestére vegyes érzelmekkel. Elkészült a karácsonyfa, az ünnepi asztal, vártuk a hat órát, amikor majd vacsora után jön a Jézuska.
Meg is jött a Jézuska, de nem úgy ahogyan gondoltuk. A házunkkal szemben volt a Bo[l]yai Akadémia [korábban hadapródiskola]. Egy ott szolgáló katonatiszt valamelyik [mellettünk lévő] házban lakott albérletben. Nos a hír, mi szerint estére itt vannak az oroszok, tőle származott, és természetesen ez futótűzként terjedt a lakók között. Megkezdődött a pincébe történő leköltözés, amit azt kell mondjam, a különböző hírek alapján még a légóparancsnok utasítására már korábban komfortosítottunk.
Este 6-7 óra körül költöztünk le, a szent vacsorát valahogy elfelejtettük. Egy Baki János nevű bácsi, aki a mi házunk földszintjén lakott, felment, hogy megnézze lakását. Persze nem tudom már, mennyi idő után, de mindenesetre a felesége már idegeskedett, de visszajött. A mi házunkban is voltak német szimpatizánsok, nyilasok. Baki bácsi, miután megérkezett, amilyen kicsi volt, akkora vehemenciával mesélte élményeit. Az ő lakása a pincelejárótól távolabb, a Hidegkuti út oldalán volt, a lépcsőház mellett.
Baki bácsi: ’Valóban itt vannak az oroszok’
Valamelyik német szimpatizáns: ’Honnan veszed, mink vagyunk itt.’
Baki bácsi: ’Ne mondd nekem, már el is vették az órámat.’https://telex.hu/belfold/2024/12/24/budapest-ostroma-karacsony-1944-ungvary-krisztian-szemelyes-visszamlekezes-naplo
– Szeretsz?
– Szeretlek!
– Mindig?
– Mindig!
– Nem fog elmúlni?
– Nem.
– Biztos?
– Biztos! Biztosabb, mint a halál! ….Sok minden elmúlik majd, de ez soha.
– Honnan tudod?
– Mert úgy fogom csinálni, hogy ne múljon el.
„A szeretet nem csak egy érzés. Nem egy passzív, lustán elterülő élmény.
A szeretet egy nagy-nagy elhatározás.
Aztán meg munka – sokszor igen nehéz munka – nem is a másikkal, hanem önmagunkkal.
Azzal az énünkkel, amelyik azonnal harcba szállna az érdekeiért vagy messzire futna, nehogy fájdalom érje. A szeretet nem egy könnyű kis valami, nem egy súlytalan szócska.
A szeretet küzdelem.
Magunkkal – egymásért.”