Michael Burawoy, a Berkeley Egyetem professzora 2025. február 3-án tragikus körülmények között, egy cserbenhagyásos gázolás áldozataként hunyt el Oaklandben. Korunk egyik leginspirálóbb és legbriliánsabb társadalomtudósa, kiemelkedő szociológusa – aki barátai szerint mindenekelőtt egy rendkívüli és kedves ember volt – húsz éven át vizsgálta a munkásosztály helyzetének átalakulását a kapitalizmusból a szocializmuson át vissza a kapitalizmusba. Az 1980-as években személyesen is megtapasztalta az ipari munkásság mindennapjait, amikor a miskolci Lenin Kohászati Művekben dolgozott kohászként. Az ott szerzett tapasztalatait később tudományos munkáiban is kamatoztatta.

Michael Burawoy orosz és ukrán menekült szülők gyermekeként született 1947. június 15-én Angliában. Szülei – mindketten vegyész doktorátussal – 1933-ban érkeztek Nagy-Britanniába, miután a lipcsei egyetemen ismerkedtek meg. Burawoy a manchesteri gimnáziumban, majd a Cambridge-i Christ’s College-ban tanult, ahol 1968-ban matematika szakon diplomázott. Ezt követően a frissen függetlenné vált Zambiában folytatta tanulmányait, ahol az Anglo American PLC kutatójaként is dolgozott. 1972-ben szerzett mesterdiplomát a Zambiai Egyetemen, majd a Chicagói Egyetemen doktorált.

Pályafutását 1974-ben Chicagóban kezdte, ahol egy Allied nevű gyár gépkezelőjeként különös megfigyelést tett: a munkások sajátos játékot űztek, igyekeztek épp annyit termelni, hogy teljesítsék a normát, de nem többet. Ez a felismerés vezette később a Manufacturing Consent című művének megírásához, amelyben a menedzsment és a munkások közötti együttműködés kialakulását elemzi.

1976-ban csatlakozott a Berkeley Egyetem Szociológia Tanszékéhez, ahol később két időszakban is tanszékvezetőként szolgált. A nyolcvanas években Magyarországon folytatta kutatásait. Már 1979-ben, Haraszti Darabbér című könyvének hatására megírta első tanulmányát az államszocializmusról, amelyben a bürokratikus despotizmust és a piaci hegemóniát vetette össze. Azt állította, hogy az előbbi táplálja az osztályellenségességet a pártállammal szemben – amit az 1953-as kelet-német felkelés, az 1956-os magyar és lengyel események, valamint az 1968-as prágai tavasz során megmutatkozó munkásellenállás is igazolt. Hipotézisét váratlanul erősítette meg az 1980-81-es lengyel Szolidaritás mozgalom. A mozgalom inspirálta, hogy Lengyelországban kutasson, de Jaruzelski katonai puccsa miatt erre már nem került sor. Ehelyett Szelényi Iván segítségével Magyarország felé fordult, amely ekkor a maga csendes forradalmát élte.

A termelés politikájának szempontjából azt vizsgálta, miért az államszocializmus és nem a kapitalizmus ellen irányult az első igazi munkásosztálybeli lázadás, és miért éppen Lengyelországban, nem pedig Magyarországon. Érvelése szerint a szocialista munkafolyamat – szemben a kapitalistával – a rugalmas specializáció archetípusa volt, amely jelentős autonómiát biztosított a munkásoknak, míg a termelési rezsim közvetlenül és elnyomó módon hozta be a pártállamot az üzemekbe.

Miskolc különleges helyet foglalt el Burawoy kutatásaiban. A város ipari szívében, a Lenin Kohászati Művekben találta meg azt a terepet, ahol a szocialista munkásosztály mindennapjait a legközelebbről tanulmányozhatta. A mintegy 15 000 munkást foglalkoztató acélmű a város gazdasági és társadalmi életének meghatározó szereplője volt. Itt Burawoy kohászként dolgozott, összesen 11 hónapot töltött el három különböző időszakban 1985 és 1987 között. Egy visszaemlékezésében így írt erről: „Akkor, hét éven keresztül, 1982-től 1989-ig, számos magyar gyárban dolgozhattam: pezsgőgyárban, textilszövetkezetben, összeszerelő üzemben, míg végül legfőbb álmomat beteljesítvén, a miskolci Lenin Kohászati Műveknél.”

Miskolci kutatásai során szembesült a szocialista termelés sajátos ellentmondásaival. Az újonnan telepített, félig automatizált technológia működtetése a munkások kollektív önszerveződésére épült. Kornai János hiánygazdaságról szóló elmélete itt elevenedett meg a gyakorlatban – a 80 tonnás konverter működtetése és a bemeneti anyagok kezelése elképzelhetetlen lett volna az üzemi területen dolgozó “szakik” leleményessége nélkül.

Az Októberi Forradalom Szocialista Brigád tagjaként közvetlen tapasztalatokat szerzett a munkások mindennapi életéről és társas kapcsolatairól is. Jellemző epizódként írta le Lázár György minisztertanács-elnök 1985. márciusi látogatásának előkészületeit, amikor sárga festékkel kellett kifesteni a koszos üzemet. Mindenki suvikszolta a munkahelyet a jeles vendég érkezésére. Burawoy csak fekete festőecsetet talált, és elkezdte feketére festeni a lapátokat. Amikor a művezető dühösen kérdőre vonta, ártatlan arccal, már egész jó magyarsággal azt felelte: „A szocializmust építem.” A brigádban feszült csend támadt, míg végül munkatársa meg nem szólalt: „Misi, Misi, te nem építed a szocializmust, te fested a szocializmust! Ráadásul feketére!” Az egész brigád fékezhetetlen nevetésben tört ki.

Ez a metafora – „a szocializmus festése” – Burawoy szerint jól jellemezte a munkásosztály tapasztalatit a szocializmusról. A pártállam által szervezett rituálék arra szólítottak fel mindenkit, hogy a szocializmust a hatékonyság, egyenlőség és igazságosság színeivel fessék meg, de ezzel épp arra hívták fel a figyelmet, mennyire nem hatékony, egyenlő és igazságos a rendszer. Az államszocializmus így olyan színjátékká vált, amelyben a színlelés valósággá lett, és végül az ellenállást termelte újra.

Magyarországi tapasztalatait Lukács Jánossal közösen írt, The Radiant Past című könyvükben összegezte, amely 1992-ben, három évvel az államszocializmus bukása után jelent meg. Ebben amellett érveltek, hogy ha a kommunizmus „sugárzó jövő” lett volna, most „sugárzó múlttá” vált. Ironikusan megjegyezték, hogy munkástársaik számára a múlt valóban ragyogónak fog tűnni, mivel a kapitalista piacok úgy fogják elpusztítani Magyarország ipari szívét, ahogy azt korábban Chicagóban és máshol is tették.

Burawoy és Lukács 1999-ben, tíz évvel a kommunizmus bukása után visszatértek, hogy interjúkat készítsenek az egykori Októberi Forradalom Szocialista Brigád tagjaival. A kohászati művekben, mely egykor a megye legnagyobb munkaadója volt, a munkavállalók száma 15 000-ről 3000-re csökkent. A megmaradt dolgozók még a szerencsések közé tartoztak, de már nem azok a büszke munkások voltak, akiket Burawoy ismert, hanem egy könyörtelen kapitalizmus demoralizált áldozatai.

Így írt erről egy későbbi tanulmányában (A harmadik nagy átalakulás, avagy hogyan lehet Polányit átmenteni a jövőbe):

„1985 és 1988 között évente elzarándokoltam Magyarország legnagyobb acélkohászati üzemébe, a miskolci Lenin Kohászati Művekbe, ahol kohómunkásként dolgoztam, minden alkalommal jó néhány hónapig. Bár a szocializmus ránk, az Októberi Forradalom Szocialista Brigád tagjaira épült, alig vettük észre, hogy a rendszer összeomlott. 1989 júliusának második felében éppen Magyarországon tartózkodtam, amikor a különböző politikai pártok változó sikerei tartották lázban Budapestet, továbbá az a kérdés, meddig tart ki még a kommunizmus. A dráma kibontakozását Nagy Imre – az 1956 után meggyilkolt reformer miniszterelnök – szimbolikus újratemetése segítette elő, ahol a Fidesz vezetője, Orbán Viktor diadalmasan és bátran kijelentette: a kommunizmus halott. Tény, hogy ez a vég kezdete volt, melyet Kádár Jánosnak, az 1956-os reformkommunizmus megteremtőjének mindössze két héttel később bekövetkezett halála szimbolizált. Meglehet, Budapesten Nagy Imre temetése gyújtópont volt a politikában, de semmi hasonló hatása nem volt a Lenin Kohászati Műveknél, ahol a munkások erejét a megerőltető műszakok kiszívták, és elmerültek a családi élet problémáiban, dühösek voltak a növekvő árak miatt, és átkozták a vállalatvezetők alkalmatlanságát, tehetségtelenségét.

Csak 1990-ben kezdett a helyzet megvilágosodni, amikor a privatizáció lehetősége felderengett. Üzemi megbízottunk, aki már korábban lemondott posztjáról, és az előző évben visszaadta párttagkönyvét is, aktívan bekapcsolódott abba a mozgalomba, melynek célja az 1956-os munkástanácsok visszaállítása volt, ennek révén szerették volna a Lenin Kohászati Művek irányítását magukhoz ragadni. E szándék már túl kevés és túl késői volt, mivel a szocializmus korábbi menedzserei egyik napról a másikra kapitalista vállalkozók lettek, kivásárolták – vagy inkább eltulajdonították – a szerteágazó kohászati művek legtermelékenyebb részeit, melyeket a továbbra is állami kézben lévő infrastrukturális, veszteséges részlegek tartottak fenn. A pénz az állami kofferekből az újsütetű vállalkozók zsebébe vándorolt.

Azon a tavaszon nem dolgoztam, hanem Lukács Jánossal, kollégámmal és barátommal tartottam, aki próbálta felkelteni a dolgozók érdeklődését az ESOP (dolgozói részvénytulajdonlási program) iránt, ami a szocializmusból a munkások érdekeit szolgáló kivezető út lehetett volna. Olyan óriáscégeknél is megfordultunk, mint a Rába Művek, ahol vasúti kocsikat gyártottak, illetve voltunk Herenden is, a híres porcelángyárban. A spontán privatizációnak ebben a korai szakaszában jelentős érdeklődés mutatkozott a munkástulajdonlás lehetőségei iránt. Lukácsnak még a konzervatív MDF vezetőit is sikerült meggyőznie, hogy támogassák a törvényhozásban ezt az alternatívát. A végén mindez kialudt, mivel a privatizációs folyamatokat központosították annak érdekében, hogy a nyugati pénzügyi cégek ellenőrzésük alá vonhassák. Az átalakulás feltételeit a külföldi tőke diktálta, nem pedig a munkástulajdon és munkásellenőrzés különböző formái.”

A rendszerváltás után kutatásai új irányt vettek. Oroszországban folytatta munkáját, ahol a piacgazdaságra való átmenet következményeit vizsgálta. Itt szembesült azzal, amit „harmadik hullámos marketizációnak” nevezett – egy olyan gazdasági cunamival, amely végigpusztított korábbi kutatási helyszínein is. Bárhová ment etnográfiai útján, a pusztulást tapasztalta: a zambiai rézbányáktól kezdve, Dél-Chicagón át a magyar ipari központokig, végül a Szovjetunióban is ugyanezt a mintázatot látta kibontakozni.

Ez vezette ahhoz, hogy átértékelje korábbi marxista megközelítését és Polányi Károly – a világhírű magyar gazdaságtörténész, szociálfilozófus – elméletei felé forduljon. Burawoy szerint a piaci fundamentalizmus harmadik hulláma az 1973-as olajválsággal kezdődött, és olyan új jelenségeket hozott magával, mint a munka és a pénz újbóli áruvá válása mellett a természet (föld, víz, levegő) és a tudás áruvá válása is. Míg a korábbi ellenreakciók helyi és nemzeti szinten jelentkeztek, a jelenkori kihívások már globális választ igényelnek.

Szakmai elismertsége folyamatosan nőtt: 2004-ben az Amerikai Szociológiai Társaság elnökévé választották, majd 2010 és 2014 között a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnöki tisztét töltötte be. 2022-ben a Johannesburgi Egyetem díszdoktori címmel tüntette ki, elismerve jelentős elméleti és módszertani hozzájárulását a szociológia fejlődéséhez. 2024-ben megkapta a W. E. B. Du Bois életműdíjat az Amerikai Szociológiai Társaságtól.

Munkássága jelentősen hozzájárult a közszociológia (public sociology) fejlődéséhez, amelynek vezető képviselőjévé vált. Burawoy definíciója szerint „a közszociológia párbeszédet teremt a szociológia és a nyilvánosság különböző terepei között – nyilvánosságon a párbeszédben érintett embereket értve”. 2004-es elnöki beszédében a szociológiát négy kategóriára osztotta: közszociológia, szakpolitikai szociológia, professzionális szociológia és kritikai szociológia. Hatása olyan jelentős volt, hogy 2023-ban a Berkeley Egyetem Szociológia Tanszéke egy 100 000 dolláros alapítványt hozott létre a hallgatók támogatására Burawoy tiszteletére.

Módszertani újítása, az úgynevezett „kiterjesztett esettanulmány” ma is példaként szolgál a résztvevő megfigyelésen alapuló kutatások számára. Munkássága egyedülálló betekintést nyújt abba, hogyan élték meg a munkások a huszadik század végének nagy társadalmi átalakulásait, a posztkolonializmus természetétől kezdve az államszocializmus szerveződésén át a szocialista átmenet problémáiig.

„Itt az ideje, hogy a szociológia felébredjen és magához ragadja önmagát, visszaszerezze eredeti küldetését, hogy megvédje a társadalmat a hatalmaskodó állammal és az elszabadult piaccal szemben, harcoljon a kihalás erőivel a kapitalizmus közegében növekvő víziók kidolgozásával. Nem mondhat le utópisztikus és antiutópisztikus elkötelezettségéről; a korlátokon belüli lehetőségek feltárása és ezáltal a lehetséges határainak kitágítása.”

Nyugodjék békében!