A PAPA EMLÉKE
Március 10-én lesz 14 éve, hogy Miskolcon, a Mindszenti temetőben utolsó földi útjára kísértük el DR. MÁDAI GYULÁT, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium tanárát.
A temetőben nagyszámú tanítványa és tisztelője jelenlétében Veres Pál, a gimnázium akkori igazgatója, tanítványai nevében pedig jómagam, vettünk végső búcsút Tőle.
Halálának évfordulóján Róla emlékezem: azt bizonyítván, hogy mi Őt soha nem feledjük el.
+
A legtöbb emberi kapcsolat, barátság úgy kezdődik: találkozik egymással két ember. . .
A mi kapcsolatunk, barátságunk kezdete mégis egészen más volt. Találkozott egymással egy adott pillanatban több mint negyven ember. Egy formálódó közösség.
Több mint negyven megszeppent, ám kíváncsisággal teli kisdiák ült 1962.szeptember 1-jén a miskolci Földes Ferenc Gimnázium egyik első emeleti osztálytermében. S oda, akkor, azon a délelőttön, az akkor még egymást sem ismerő diákcsapat közé, belépett egy mosolygós fiatalember, aki akkor 29 éves volt.
Bemutatkozott. – Mádai Gyula vagyok, én leszek a ti osztályfőnökötök. Négy évig összetartozunk!
Ennek az első találkozásnak a képe villan belém elsőként mindig, ha rá gondolok. Meg egy gondolat, amin ma már szomorkásan mosolyodom el. Tévedtél Tanár Úr, tévedtél akkor! Mi nem négy évig tartoztunk össze, mi közel ötven éve összetartozunk!
Sőt, úgy is mondhatnám: ez a kapcsolat örökké tart, a halálon túl is!
S nem csak azért, mert mi voltunk a Te első osztályod a Földesben, s mi neveztünk el már akkor Téged Papának, mely név korod ellenére illett Rád. Te nem is haragudtál érte, hisz valóban apaként terelted, óvtad, nevelted azt a szilaj csikócsapatot, amely IV. G néven, 1965-ben búcsúzott el az alma matertől.
Kedves Papa! Egy másik emlékkép Rólad, sajnos asszociál a szomorú jelennel. Emlékszel, egy dunántúli osztálykirándulásunk során ellátogattunk Pannonhalmára is. Mintha csak tegnap történt volna, hogy álltunk az apátság belső udvarára nyíló, déli ajtó fölötti torony előtt, s néztük a napórát. Kísérőnk, miután megtudta, hogy latinos osztály vagyunk, arra kért, fejtsük meg a napóra feliratát.
Ott az állt: UNA VESTRUM ULTIMA MEA. . vagyis: ÓRÁIM KÖZÜL EGY AZ UTOLSÓ.
Ez a döbbenetes igazság jut eszembe immár 14 éve, amióta utolsó utadra kísértünk. Meg a Prédikátor Salamon könyvének sorai: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, ideje a meghalásnak, ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett”.
A katolikus egyház egyik jelentős erkölcsteológusa, Liguori Szent Alfonz mondotta egykor: ” Három dolog teszi keserűvé a halált, ragaszkodás a földiekhez, a lelkiismeret mardosása a bűn miatt, és az üdvözülés bizonytalansága.”
Szeretett tanárunknak, dr. Mádai Gyulának – hisszük, tudjuk – nem volt keserű a halála. Nem gyűjtött vagyonokat, a lelkiismerete mindig az igazságot szolgálta, s az üdvözülés bizonytalansága sem gyötörte. Nem, mert az isteni ítélőszék odaát fajtól, felekezettől, hittől függetlenül egy dolgot mérlegel: ideát a földön , mennyire küzdöttél erőd szerint a legnemesbekért!
Ki tollal, ki kalapáccsal. . . de még a rózsának is az a dolga a kórházak udvarán, hogy illatával jól cselekedjen.
Dr. Mádai Gyula ezt tette. Ezt tette tanárként, ezt tette politikusként, ezt tette tudós etnográfusként, s ezt tette humanistaként. Szerény volt, soha nem kívánt középpontba kerülni. Alázatos volt, mert küldetésének a szolgálatot tekintette. Talán ismerte is (de ha nem, akkor lényéből fakadóan cselekedte) azt az igazságot, amit XII. Pius pápa így fogalmazott meg: ” Akkor igazán nagy az ember, amikor térdel.”
Kedves Papa! Bevallom őszintén, ennyi év távlatából már csak homályosan emlékszem, hogy mit tanítottál nekünk például Hannibálról, vagy gróf Bethlen Istvánról. Nem szégyellem ezt, már csak azért sem, mert ezzel így van más is, ráadásul, nem is igazán ez a lényeg.
A lényeg a példa, amit a tanítvány kap a Mesterétől. Te példát, tanácsot adtál nekünk. Mindig, amikor csak találkoztunk.
Legutoljára a 45. érettségi találkozónkon, ahol egy üveg bogácsi bor mellett csendesen és lassan beszélgettünk.
Pontosabban én hallgattalak. Te pedig . . elmondtad, amit éreztél, amit 79 év vésett, vágott húsodba, szívedbe, lelkedbe. Talán ars poetica volt az, amit például a „politika liánjai” által fojtogatott életről, s annak szerepeiről mondtál kicsit keserűen, csalódottan, de tanulságul, s mint, ahogy apa óvja gyermekét, úgy Te is engem óvatosságra intve, jó tanácsokkal láttál el.
– Ne bánts megegyezéseiket – figyelmeztettél. – Erre épül fel az emberi világ. Tűrd el és viseld el, hogy megegyeztek bizonyos téveszmékben, ködös vágyképekben, kínos és szomorú rendtartásokban. Valószínűleg nem lehet másképpen. Ne bántsd hitüket, elképzeléseiket, tunya és kényszerű megegyezéseiket. Csak tudjad, hogy amikor nem bántod őket, még nem egyeztél meg velük. Hallgass, de úgy, mint, aki nem tehet másként. Ha úgy hallgatsz, mint aki beleegyezik, nincs többé ellensúly a világban. Úgy kell hallgatni, mint aki a kínpadon is hallgat. Ez nagyon nehéz. Elhallgatni az igazat mindig nehezebb , mint kimondani a hazugságot!
Köszönöm, Tanár Úr! Hannibált már elfelejtettem, de ezt a tanításodat, soha nem feledem el!
Tizennégy éve már, hogy nincs közöttünk Mádai tanár úr. Halálának híre akkor, tizennégy évvel ezelőtt mellbe vágott valamennyiünket. Valamennyiünket, akik ismertük és szerettük Őt. Szerettük, mert olyan ember volt, aki vadócba rózsát oltott, hogy szebb legyen a föld. Ám az első döbbenet után, Őrá gondolva, az ember lelke lassan megbékélt, mert egyre inkább az tudatosult bennünk: nem halt meg Ő, csak előre ment.
Charon ladikján átment a túlsó partra, ahonnan virágzó tavaszi fák között vezet az út tovább, új szolgálati helyére, ahová az égi tanfelügyelő kinevezte Őt. S ott már várta az egykori IV. G osztály egyik fele: Gombos, Gazdik, Csorba, Padur, Stumpf, Hák, Rabin, Turcsányi és még jó néhányan.
Nekik már jó ott!
Nekünk meg?
Nekünk is jó, mert tudjuk, hogy hová kell majd mennünk, s hogy odaát ők már várnak bennünket.
Második kép: 45.éves találkozónkon a Csanyikban, Hajdu Imre, dr. Mádai Gyula, Lipták Andor, Turcsányi László