Az információ drága, de hülyének lenni sem olcsó… Helló bazmegye

Bächer Iván: Lehet-e két nőt szeretni? A nap

Bächer Iván: Lehet-e két nőt szeretni?
Lehet-e egyszerre két nőt szeretni?
Lehet. Csak nehéz. Egyet se könnyű, hát még kettőt.
De hát honnan is tudta volna ezt a tizenöt éves Gold Jenő? Sehonnan, szegény. Semmit sem tudott ő, és csak akkor riadt, amikor már állt a bál.
– Mi az isten van? – kérdezte, mikor kiment a nagyszobába végre.
Kiment, mert már nem bírta odabenn.
1972 volt, májusnak vége tán.
Gold Jenő gimnazista volt akkortájt, az első osztálynak járta a végét.
Egy éve laktak a Liget szomszédságában apa, anya s a két kamasz gyerek, akikhez aztán különb és különbféle tartozékok csatlakoznak, szépen sorban, abban a tizenhárom évben, amit majd még ott lelaknak.
Ebben az időben – nem lévén még megosztania azt kivel – Gold Jenőnek külön szobája volt. A konyhából nyílott ez a szoba, de nem volt cselédszoba mégsem, az az előszobából szájadzott, rögtön a bejárati ajtó mellett, s mellesleg nem szolgáló személyzet használta azt, hanem a macskák.
Jenő szobája szép, tágas volt, ablaka a ház U alakú udvarára nézett. A z U nyitott szárán túl egy iskola zöld kertjére, fákra, messzi házakra, végtelen égre esett a látás. Udvari szoba volt, de nem volt udvari jellege semmi. Minden szempontból jó szoba volt, biztonságos, kezes, enkézzel kiépített, jól belakott szoba. És csak az övé, csakis az övé.
Volt ott zongora, apai baráttól kapott jókora íróasztal, a saját kezűleg történő átmázolás előtt gyönyörű, de azután is alkalmas nagy szekrény, egy falnyi könyv, Algériából származó szőnyeg, minden, mi kellett. Ritkán is moccant odújából Jenő elő. Mert gátlásos volt igencsak, félt mindentől és mindenkitől, de legjobban a konfliktusoktól félt, a biztonságot szerette, a csendet, a nyugalmat.
Hát a szobájában tartózkodott, ha csak tehette, mert ott meglelte mindezt. Keveset tanult, sokat olvasott, valamennyit zongorázott, s sokat gondolt szép osztálytársnőire, akiket megszólítani még nemigen mert, s akik nem sokat hederítettek őreá, legalább is ekkor. Igazából még csak egy barátja volt Gold Jenőnek, padtársa, Benő, bakonyi fiú, aki kollégiuma szigorú rabságából nemigen szabadulhatott ki még.
Ritkán merészkedett ki hát szobájából Jenő, csak akkor, ha muszáj volt.
Azon a nyári délutánon már muszáj volt.
Olyan üvöltözés volt odakinn.
– M i az isten v an ? – k érd ezte.
Apja, anyja és húga ültek a két zongorával és két rajzasztallal telizsúfolt nagyszobában, melynek ablakai a Ligetre és a Felvonulási térre néztek.
Erika – mert így szólította anyjukat mindenki – sírt, a másik kettő komoran maga elé meredve hallgatott.
– Mi van? – kérdezte Gold Jenő. – Mi az isten? — ismételte, miután percekig nem kapott választ.
– Elköltözöm – mondta Erika ekkor.
– A durva életbe – mordult föl Misi.
– Mit csinálsz?
– Mi van?
– Elköltözöm.
– Micsoda?
– El fogunk válni.
Misi ekkor két tenyerébe temette arcát, s onnan kiabálta:
– Mondtam, hogy őt hagyjuk ki, mondtam, könyörögtem, hogy hagyjuk ki őt. Miért kellett? Miért?
– El fogunk válni – ismételte Erika konokul, mert ilyen volt, konok, a végtelenségig konok.
Misi ekkor már sírt. Zsuzsa, a kisebbik gyerek mellé ült, és megfogta a kezét.
Jenő semmit sem tudott és mit sem értett. Legszívesebben menekülőre fogta volna rögtön. De ráripakodtak:
– Ülj le!
S elé tárták a valót, miszerint apjának vagy hét éve már úgymond szeretője van. Hát bizony, ezt nem tudta Jenő. Nem tudta, hogy a szerető több mint szerető, szép és tehetséges, és elszántan harcol Misiért. Nem tudta azt sem Jenő, hogy a nála két évvel fiatalabb húga régóta tudott mindenről be volt avatva, sőt Misinek egyik kitüntetett bizalmasa volt ez ügyben is. Nem tudott arról sem Gold Jenő, hogy gyönyörű jeleneteknek vannak már utána, elrohanások és visszacibálások, megesküvések és lebukások, pofonütések és térden állva történő esdeklések estek az ő egyetlen és legközelebbi hozzátartozóival, anélkül, hogy erről ő tudomást szerzett volna.
Nem tudott semmit Gold Jenő.
Csak egyvalamit.
– Nem váltok el – mondta magamaga számára is teljesen váratlan határozottsággal.
– Szerinted lehet egyszerre két embert szeretni? — kérdezte Jenőtől Erika.
– Nem tudom — mondta Jenő, mert nem tudta tényleg.
– Lehet – sírta Misi.
– Nem lehet – szögezte le Erika. – S ezért én most elmegyek.
– Akkor inkább én megyek el.
– Hagyjátok abba!
– Már összepakoltam.
– Már összepakolt.
– Majd kipakol.
– Ne nyúlj hozzá!
– A durva életbe!
– Megyek!
– Nem mész sehova!
– Én megyek!
– Én megyek!
Misi felugrott, kirohant az előszobába, sebtiben fölvett valami cipőt, zakót és már csapódott is az ajtó utána.
Ekkor fölpattant Gold Jenő, aki sok mindent nem tudott, szinte semmit sem tudott. De egy dolgot tudott, s azt biztosan, megingathatatlanul: hogy ez a két ember, az ő apja és az anyja nem válhatnak el soha. Mert összetartoznak, össze vannak nőve, egymás nélkül létezhetetlenek, mert ők az Eri meg Misi. Ez így volt és így marad , amíg csak a világ világ, mert ennek így kell lennie. Az ő világának ennyi a fundamentuma: Eri, Misi, ez a hét betű. Ezt nem vehetik tőle el, és nem is veszik, mert akkor ő megszűnik létezni. Azt pedig ő nagyon nem szeretné. Ennyit tudott Gold Jenő, de ez akkor épp elég volt neki. Más dolgok akkor momentán nem is túlzottan érdekelték.
Fölugrott az ültetésből, és apja után rohant. Emeletnyi távolságból üvöltött alá:
– Misi! Azonnal visszajössz!
– Mi van? – torpant meg Misi, és nézett fölfele hökkenten.
– Azonnal visszajössz! Azonnal! – süvítette Jenő. – V isszajössz!
És Gold Mihály visszajött.
Sok sírás esett még azután, ráadásul a következő fél évben Jenő megbukott kémiából, ami egy elitiskolában valóságos elemi csapással ért fel, de Misi és Erika nem váltak el, Jenő pedig év végére négyesre javított.
Ezeken túl a dolognak a kamasz Gold Jenőt illetőn két elhatározás lett a folyománya: egyrészt eltökélte, hogy ő, ha egyszer tanár lesz, nem buktat diákot. Másrészt pedig megfogadta, hogy családos asszonnyal nem fog kezdeni soha.
Az egyik fogadalmat tartotta is.
Ötven százalék.
Tulajdonképpen nem is rossz arány.
A fogadalom műfajában kifejezetten jónak mondható.
Bächer Iván
Megjelent a Népszabadság Hétvége mellékletében, 2001. augusztus 11-én. Az írás a „Haláltánc” kötetben is megjelent a Göncöl Kiadónál, a második kiadása Iván halálának tizedik évfordulójára, 2023 végén jött ki.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Legfrissebb

Friss kommentek

Legnépszerűbb

Népszerű