Levélbombázás

Bohózatba illő indoklásokkal tér ki a légügyi hatóság az elől, hogy kötelezettségének eleget téve átadja a levéltárnak minden iratát, melyek segíthetnének a legtitokzatosabb repülőgép-szerencsétlenségek rekonstruálásában.

„Önt haverilag megkérték, hogy sajtósként nyomást gyakoroljon ránk!” – ez volt az első reakciója a Nemzeti Közlekedési Hatóság Légiközlekedési Igazgatóságát (LI) irányító Vágó Józsefnek, amikor a HVG újságírója telefonon arról kérdezte, intézménye miért nem tesz eleget évek óta törvényi kötelezettségének a légikatasztrófák iratanyagának levéltárba helyezése ügyében. Igaz, ami igaz: szerkesztőségünk a Magyar Országos Levéltár (MOL) főigazgatójától szerzett tudomást a huzavonáról. Gecsényi Lajos, mint fogalmazott, tehetetlenségében fordult a nyilvánossághoz. A beszélgetést azzal kezdte, hogy a levéltár – törvényi felhatalmazása és kötelezettsége alapján – évek óta próbál eljutni addig, hogy a szakmai zsargonban irattermelőként emlegetett intézményektől legalább az 1990 előtti „maradandó értékű” dokumentumokat begyűjtse. Erre a főigazgató érvelése szerint már csak azért is szükség van, mert a magyar közigazgatás többedik átszervezésével párhuzamosan az intézményi irattárak hányódása már-már követhetetlen. Az általa sérelmezett eset ebből a szempontból is pregnáns: a levéltár 2005 vége óta négy – személyében és beosztásában változó – aktuális főilletékessel állt levelezésben minden eredmény nélkül.

A MOL első felszólítására a Polgári Légiközlekedési Hatóság (PLH) igazgatójaként Fejéregyházi László röviden arról tájékoztatta a teljes iratanyag átadását szorgalmazó levéltárat, hogy a légikatasztrófákkal kapcsolatos iratok „témájuknál fogva időről időre előkerülnek” bírósági vagy biztosítási kérdések kapcsán, ezért kérik, hogy a dokumentumok maradhassanak a hatóság kezelésében. Noha ilyen ügyekről a nyilvánosság nemigen értesülhetett, az kétségtelen, hogy az 1970-es évek titokzatos repülőszerencsétlenségeinek történetét az ezredfordulótól kezdődően a sajtó időről időre feszegetni próbálta. A legnevezetesebbet és egyben a legtitokzatosabbat, az 1975 szeptember utolsó napján Bejrútban – lelövését vagy felrobbantását követően – a tengerbe zuhant 240-es járat históriáját három nagyobb szabású rádió-, illetve tévéműsor is górcső alá vette. A Tv2-ben Sváby András forgatott róla egyórás riportot, a Kossuth rádióban pedig kétrészes sorozatot (majd tavaly külön dokumentumfilmet is) állított össze Markovits Ferenc rendező. Mindegyikben szóvá tették, hogy az ügy magyarországi irataihoz közel sem engedték őket. A műsorok készítői a közvetlenül a 34 évvel ezelőtti szerencsétlenség után a helyszínen járt nyolctagú magyar bizottság jelentését ugyanúgy nem láthatták, mint például az állítólag 50 fős utaslistát sem. Az említett műsoroknak és a nyomukban született cikkeknek az is közös vonása, hogy hivatalos nyilatkozatot sem az érdekelt cégektől, sem a minden valószínűség szerint többet tudó titkosszolgálatoktól nem sikerült szerezni. „Köszönjük a Malév számára biztosított megszólalási lehetőséget, de nem kívánunk élni vele” – e levél felolvasásával volt kénytelen beérni például a két művet is jegyző Markovits.

Abban ma már kevesen kételkednek, hogy a bejrúti gépet lelőtték, arról viszont megoszlanak a vélekedések, kik és miért tették. A potenciális elkövetők között tartják számon Izraelt és a Libanonban polgárháborút vívó keresztényeket és muzulmánokat. A feltételezett okok között pedig a véletlen mellett az is szerepel, hogy Magyarország a polgári légitársaság álcájában fegyvert szállított a térségbe, vagy hogy a Palesztinai Felszabadítási Szervezet frissen megnyitott budapesti irodájának – egy álhír nyomán a gép utasai között sejtett – munkatársai voltak a hadi célpontok. A nehezen magyarázható három és fél évtizedes hivatalos hallgatásnak egy újabb gyanú szerint valamifajta biztosítási csalás is lehet a hátterében, ugyanis a Malév csak lezuhant gépek után vehetett fel kártérítést (HVG, 2008. július 2.).

A levéltári csata mindezektől talán nem teljesen függetlenül azzal folytatódott, hogy a légiközlekedési hatóság fentebb idézett magyarázkodását követően a MOL az ügyben illetékes főigazgató-helyettese, Szabó Csaba – hivatkozva a levéltári törvényre – tájékoztatta őket, hogy a határidő „még miniszteri engedéllyel sem hosszabbítható meg”. A 30 napos válaszadási kötelezettség többedik lejárta után küldött sürgető levélre már új igazgató, Becske Loránd reagált úgy, mintha nem olvasta volna az elődjének címzett leveleket: azt állítva, hogy a jelzett iratokra „napi rendszerességgel” szükségük van. 2007 január közepétől már az átszervezett légihatóság jogutódjának felettese, a Nemzeti Közlekedési Hatóság (NKH) igazgatója, Horváth Zsolt Csaba hagyta válasz nélkül a levéltár újabb és újabb, szinte szó szerint azonos felszólításait. Dacára annak, hogy tavaly februárban a MOL főigazgató-helyettese már „haladéktalan vizsgálat elindítását” is kérte. Mindezt annak nyomán, hogy 2007. november 11-én a levéltár munkatársai, törvényi felhatalmazásukkal élve, helyszíni „iratkezelési ellenőrzést” tartottak az NKH-nál, ahol kiderült, hogy a „napi rendszerességgel” használt dokumentumoknak híre-hamva sincs.

Négy és fél hónappal később a levéltár magasabb szintre emelte a levelezést: ezúttal már a főigazgató, Gecsényi Lajos írt sürgető levelet Horváth Zsolt Csabának. Másfél évnyi hallgatás után, ha nem is a címzettől, de legalább egy illetékestől érkezett válasz. A már idézett légiközlekedési igazgató, Vágó József 2008 júliusában – leszögezve, hogy hivatala „természetesen minden módon meg kíván felelni a hatályos jogszabályi előírásoknak” – arról tájékoztatta partnerét, hogy „az érintett iratanyag igen jelentős terjedelmű, meghaladja a több ezer oldalt”, ezért „a tételes átadás-átvételi jegyzőkönyv még nem készült el”. Egyébként pedig: „a 30-as tételszámú iratanyag egy jelentős része korábban (…) a közlekedési tárcán működő – időközben megszűnt – Légiközlekedési Főosztályon került megőrzésre és ezen iratokat Igazgatóságunk nem vette át”.

Ezt követően – folytatja a HVG-nek Gecsényi Lajos – a levéltár két munkatársa 2008. október 14-én iratanyag-felmérést végzett az LI ferihegyi központjában, majd november 5-én az iratok rendezésére és megőrzésére szerződtetett cég, a DocuTár Kft. gyáli telephelyén. A jegyzőkönyvben rögzítettekről Gecsényi november 20-án tájékoztatta az NKH elnökét. Egyebek mellett arról, hogy munkatársai „a közvélemény és a sajtó érdeklődésére számot tartó szerencsétlenségek (Budapest–Bejrút–Budapest, Budapest–Berlin–Budapest, Budapest–Isztambul–Budapest járatok) iratanyagaira” megkülönböztetett figyelmet fordítottak. E feljegyzésében Gecsényi több ellentmondásra kért magyarázatot. Például arra, hogy ha megfelel a valóságnak az, amit Becske Loránd osztályvezető közölt a ferihegyi ellenőrzést végző levéltárosokkal – „a bejrúti katasztrófára vonatkozó iratok beázás következtében megsemmisültek” –, akkor miként értelmezhető, hogy ugyanő a jogelőd cég igazgatójaként két és fél évvel korábban még azt írta, „napi rendszerességgel” szükségük van rájuk. A DocuTár gyáli telephelyén a levéltárosok a berlini és az isztambuli járatok eredeti irataiba is belekukkanthattak. Ugyan egy ottani iratjegyzék szerint ezek tőszomszédságában találhatóak a bejrútiak is, ám azokkal kapcsolatban azt a tájékoztatást kapták, hogy a dobozokat azért nem nézhetik meg, mert éppen nincs olyan eszköz, amellyel sok méter magasságból leemelhetnék azokat. Egy harmadik jegyzék szerint viszont az elérhetetlen magasságban őrzött papírok az adott időben nem lehettek Gyálon, mivel azokat a DocuTár 2006 júniusában, rendezés után „visszaszolgáltatta az NKH Légiközlekedési Igazgatóság jogelődjének, a PLH-nak”.

A haladéktalan vizsgálat elrendelését harmadszor szorgalmazó levéltár harmadik, november 20-ai levelére az NKH-tól a HVG lapzártájáig nem érkezett válasz. Az ügyben jelenleg illetékes Vágó József úgy nyilatkozott, a nyilvánosság tájékoztatása előtt neki személyesen kell tisztáznia a levéltár főigazgatójával, miért teregeti ki két hatóság „belső vitáját”. A HVG első megkeresése után egy héttel Vágó további türelmet kért, mivelhogy a levéltár igazgatója még nem hívta vissza. „Csak azt tudom visszahívni, aki keresett” – így Gecsényi, jelezve, hogy a két intézmény kapcsolata, nyilvánosság ide vagy oda, mindmáig egyoldalúnak mondható.

MURÁNYI GÁBOR