Kocsis-M. Brigitta jelenleg itt van: Balaton
„Fogsz még Te itt UltraBalatont futni, csak tarts ki, ne add fel! Itt vagyok!” – ezt mondtam magamnak, amikor a hétvégi UltraBalatonon elfutottam amellett az utca mellett, ahol mindig lementünk fürdeni gyerekkoromban a Balatonhoz. Ahol nem mertem levenni a pólót, és inkább abban mentem be a vízbe, mint csak fürdőruhában. Ahol minden nyáron vártam az iskolát, mert imádtam tanulni, de rettegtem, hogy megint jönnek a tesi órák és a megaláztatások. Ahol aztán egy nyáron át csak fél kefírt és fél kiflit ettem, hogy lefogyjak, mire jön a középiskola.
Érzelmekben gazdag volt ez a hétvége. Másfél hete náthás voltam, edzeni sem tudtam előtte rendesen, pénteken későn értünk le. Ideges voltam Márkra, ideges voltam a verseny miatt, ideges voltam a régi emlékek miatt. Tudtam, hogy ez a verseny most nem a tempóról fog szólni, hanem a felülírásról. Hogy visszamegyek oda, ahol fájt, ahol nehéz volt és újraírom az emlékeket. Időkapszula ez üzenettel, csak a mai énem küldi a kicsi Briginek. Hogy érezze. Hogy ne adja fel. Ugyanott vagyok, mint Ő, érezheti a jelenlétem, de mégis mennyivel másabb szintet játszom az Élet nevű videójátékban. És hogy Ő is el fog ide érni!
Sírtam, futottam, befeszültem, kioldódtam. Márk meg hősiesen elviselte és vitt a váltópontokra vagy szurkolt útközben. Mert ne higgye senki, hogy blokkokat kioldani lehet vidáman, mosolygósan, Zen Buddha üzemmódban. El kell fájjon, ami akkor nem fájt, el kell sírd minden könnyed, amit akkor nem sikerült, el kell engedd minden haragod, ami akkor benned ragadt. Máshogy nem megy.
Köszönöm a Turbó Teknősök csapatának, hogy általuk megélhettem ezt a bakancslistás álmot és köszönöm Zsiros Márk by Élj-Szeress-Fussnak, hogy elviselt ezen a hétvégén. UB, jövök még! 
