Gyermekként könnyen hatalmába
kerített minket az ünnepi érzés: a megannyi csillogó dísz, a
fenyőfa, és a finomabbnál finomabb lakomák együttese volt a karácsony számunkra. Akkoriban még
nem azt jelentették a magasztos karácsonyi gondolatok, mint most, felnőtt fejjel. Kitartóan
olvashattuk a legszebb adventi versek sorait, átadhattuk egymásnak az ajándékokat, mégsem éltük
meg az ünnep igazi lényegét. De a karácsony nem hiába a szeretet ünnepe. A régi korokban még
álmodni sem mertek a fényűzésről, a hatalmas költekezésekről és ajándékokról, mint ami mostanság
jellemző. Minél korábbra nyúlunk vissza, annál egyszerűbb volt az ünnepi díszítés, vagy esetleg
egyáltalán nem is dekorálták ki otthonaikat. Ekkor még a karácsonyi gondolatok és a legszebb adventi
versek jelentették az ajándékot, ami kifejezte az emberek szeretetét és törődését egymás iránt,
amellyel közelebb kerülhettek Istenhez. Kár, hogy kevés emlék maradt fenn ezekről az időkről. Pedig
már egy festmény, vagy egy régi fotó sokat jelenthet a rohanó világban. Ezek a képi relikviák
megmutathatnák, hogy mi az igazi családi kötelék, hogyan alakul ki és tartható fenn az összetartozás
érzése. Ezt sokak elfeledték. A karácsony már számukra csak nyűg, a naphosszat tartó főzésről és
evésről, a stressz hatására robbanó negatív érzelmekről és családi csetepatékról szól. Elveszett a
meghittség érzése, a hit és a remény, a szeretet valódi megnyilvánulása. Pedig a szeretet hitet fakaszt
és reményt szül, a gyengeségen felülkerekedik, és összetartást teremt. Ezek az őszinte karácsonyi
gondolatok. A legszebb adventi versek elhangozhatnak a családi ebédeken, a városi rendezvényeken,
vagy akár a szentmisék alkalmával, ám ezek is csak szavak. Eljött az idő, hogy újra megtaláljuk Istent,
fel kell fedeznünk magunkban a jót, a bizakodást és az erőt. Az erőt, amely a keresztény egységben
lakozik.